CENZÚRA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN

Ahhoz, hogy megértsük és kellően tudjuk megítélni a korabeli lapokat és azokat a cikkeiket, amelyek a háborúval és a hozzá kapcsolódó eseményekkel, politikával foglalkoztak elengedhetetlen, hogy a kor cenzúráját ne vegyük tüzetesen szemügyre.

A sajtó nagysága miatt érthető, hogy az egyes hadviselő országok kormányai igyekeztek maximálisan befolyásuk, sőt közvetlen irányításuk alá vonni az ország politikai sajtóját. Így volt ez Magyarországon is. Bár az első hónapokban a kormány nem emelt semmilyen akadályokat a hadvezetőség sajtópolitikai elképzelései elé. Nem is volt rá nagyon szükség, mert még a mérsékelt ellenzéki lapok is sürgették a Szerbiával való leszámolást. A leghatározottabb háborúellenes hangot a Népszava képviselte. A lappal szemben Tisza már a Szerbiának küldött ultimátum előtt fellépett. Magához hivatta a főszerkesztőt, Garami Ernőt és a legnyomatékosabban figyelmeztette arra, hogy ha a lap nem vált hangot, akkor mihelyt a kormánynak a megfelelő eszközei a rendelkezésre állanak, betiltatja a lapot. A lap egy időre háborúpártira váltott, így 1914 augusztus elején az egész sajtó háborúpárti volt. Mi is az oka ennek?

Magyarországon az 1848-as forradalom megalkotott polgári sajtószabadságnak elvéről szóló XVIII. törvénycikk volt érvényben, amely haladó vonásai mellett, szabályozatlanul hagyott egyes jogi eljárásokat. Ezeket a kiegyezés után pótolták, illetve szigorították. A merényletet követően azonban minden megváltozott az összes háborút viselő ország, törvényes intézkedéseket hozott annak érdekében, hogy a polgárok háborús lelkesedését semmi ne befolyásolja. Nálunk is Tisza a háborús készülődések során új sajtótörvényt fogadtatott el (a sajtó heves tiltakozása ellenére). Így július 27-én életbe lépett az a törvénycikk, amely háború esetére kivételes hatalommal ruházta fel a kormányt, ellenőrzése alá vonta a távíró és távbeszélő forgalmat, elrendelte a sajtó előzetes ellenőrzését, a cenzúrát. „Rendeletek a sajtóról. A miniszter a kivételes rendelettel Magyarország egész területén és az Osztrák Magyar Monarchia két állama fegyveres erejének állásáról, mozdulatiról, erejéről és működéséről, az erődök és erődítmények állapotáról, úgyszintén a fegyveres erő számára szolgáló fegyverek, hadiszerek és szerelvények mennyiségéről vagy az élelmiszerek hollétéről, mennyiségéről és minőségéről vagy szállításáról sajtó útján történő közléseket eltiltotta”[1] ezt tartalmazta a sajtóra vonatkozóan a rendelet. Az igazságügy miniszter egyik rendelete lehetővé tette „az egyes erre okot szolgáltató” lapok betiltását is. A területileg illetékes ügyészség elrendelte a lapok sajtórendészeti köteles példányát szétküldés előtti beszolgáltatását, ha meg kapták az engedélyt, csak akkor lehetett terjeszteni a lapot. Ha a hadviselés érdekeit sértő közleményt fedeztek fel, betilthatták a lapot. A hadviselés érdekeit sértő témákról, mint például a fegyveres erők, erődítmények, stb. – a miniszterelnökség sajtó osztálya, a császári és királyi hadsereg főparancsnokság sajtó hadiszállása (Kriegespresseqartier) vagy a császári és királyi hadügyminisztérium sajtóirodája adhatott tájékoztatást. Az információáramlásban közreműködött még a Kereskedelmi Minisztérium, ami a háború idejére elrendelte a hírlapok díjmentes postai szállítását, valamint a belügyminiszter, aki feloldotta az egyes hírlapok utcai árusításának tilalmát. A honvédelmi miniszter felmentette a lapok munkatársainak a többségét a katonai szolgálat alól, illetve 1914 szeptemberétől a sajtóhadiszállásra osztotta be őket haditudósítóként. A miniszterelnökségi sajtóiroda végezte a sajtó teljes ellenőrzését és a szerkesztőségekhez intézett bizalmas értesítések kibocsátását. Ezekben arra hívta fel a szerkesztők figyelmét, hogy melyek azok az események, adatok, amelyekről nem jelenhet meg közlemény. A megnövekedett feladatok miatt a miniszterelnökség sajtó osztálya nem tudta feladatát ellátni, ezért létrehozták a Hadi Felügyeleti Bizottság sajtó albizottságát (továbbiakban HFB), ami az egyes minisztériumok képviselőiből és katonai szakértőkből állt. Az ő feladatuk volt a hadviselésre vonatkozó hírek és adatok politikai és katonai szempontból való értékelése, ők döntötték el, hogy mely hírek hozhatóak nyilvánosságra. Így a fővárosi lapok a nem hivatalos úton szerzett értesüléseiket már jó előre kéziratban engedélyeztették a HFB sajtóalbizottságánál. Erre valójában a háború elején nem is volt igazán szükség, hiszen a lapok vagy meggyőződésből vagy félelemből a háború mellett foglaltak állást. Igyekeztek pontosan követni a kormányzat útmutatását „Hivatalosan engedélyezett információkat vettek át, általában kerülték mindazon hírek közlését, amelyek a közönség körében izgalmat vagy félelmet kelthetnek.”[2]A vidéki lapokat külön „bizalmas közlésben” tájékoztatták a háborús cenzúra mechanizmusáról: a helyi anyag közlésénél is járjanak el gondosan; kezeljék kritikusan a sebesültek elbeszéléseit, a lefolyt ütközetek leírását ne tőlük vegyék át, ne közöljék ezred számukat, a tisztek nevét.[3]

Kezdetben az embereket jobban érdekelték a hírek, virágzott a hírlap üzlet, Az Est elérte a négyszázezres példányszámot, még a Népszava is napi két kiadásban jelenhetett meg. Az embereket érdekelték a frontról érkező hírek, a haditudósítások, mindaz, ami újdonság szenzáció. Nemcsak tanúi, hanem személyesen érintett részesei is lettek. Kialakult egyfajta háborús tömegpszichózis, amely kialakította a maga háborús sajtóját, és ennek a sajtó igyekezett meg is felelni. A háború elhúzódása, a harctéri kudarcok, a súlyos ember veszteségek, a rokkantak tömeges megjelenése a hátországban, a gazdasági nehézségek fokozódása, hamarosan széttépte a lelkesedését. A sajtó a változást közvetlenül a saját bőrén akkor tapasztalta, amikor a papírkészletek rohamosan fogyni kezdtek. A kormányzat 1916-ben Újságpapír Központot hozott létre, amely a papír beszerzést és szétosztását irányította, csökkentette az egyes példányok oldalszámát, megszabta az egyes rovatok és hirdetések arányát. A fokozódó nehézségek egyre szélesebb körben váltottak ki elégedetlenséget, a lapok nem akarták elveszíteni olvasótáborukat, és egyre nyíltabban adtak hangot a növekvő háborúellenes hangulatnak. De ahogyan szaporodtak a háborúellenes írások a lapok hasábjain, a cenzúra is egyre erőteljesebben reagált, szaporodott a tilalmas témák listája is.

Tisza először még személyesen levélben kérte a szerkesztőket, hogy „szíveskedjenek” ne írni a Szerbia elleni esetleges csapat mozdulatokról. A következő hónapokban „udvarias hangú” levélben kérték, hogy olyan jellegű gazdasági eseményekről ne írjanak, amik érintik a hadi érdekeket. Így mellőzöttnek minősítették az élelmiszer behozatalra vonatkozó híreket, az árufuvarozást illető adatok közlését. Tilos volt írni az egyes vállalatok és nagy malmok gabona árdrágítási manipulációiról, a növekvő élelmiszer drágaságról, a beszerzési nehézségekről.(Láthatjuk, hogy már nem csak a hadmozdulatokkal kapcsolatos dolgokat tiltják, hanem egyéb gazdasági és az élelmiszerekkel kapcsolatos problémákról sem lehetett írni.) A drágaságra vonatkozó cikkeket előzetesen be kellett mutatni. Ha olyan cikket közöltek, ami a „közölhető” bélyegzővel  nem volt ellátva, a cikket közlő lapok ellen eljárást indítottak. Nem javasolták, hogy írjanak a Monarchiában lévő hadifogolytáborok kedvezőtlen egészségügyi viszonyairól, sem a külföldön internált magyar állampolgárok helyzetéről. Ehelyett arról írtak, hogy milyen rosszak az ellenség hadifogolytáboraiban élők helyzete. Sem a franciák sem az angolok nem úriemberek, mint korábban hittük, mert íme rosszul bánnak a foglyokkal. Ellenben minálunk nem így van. 1914 december 15.én Az Est közölte Molnár Ferenc egy írását, amiben az orosz hadifoglyokkal való találkozását meséli el: fehér kenyeret és magyar állampolgárságot kértek és azt mondták „Sehr gut leben in Ungarn.”[4][5] Erről képeket is közöltek, ahol mosolygó orosz hadifoglyokat lehet látni, akik jól érzik magukat a bőrükben, és azt sugallják a képek, hogy még örülnek is, hogy fogságba esetek.

1915 tavaszától külön is figyelmeztették a lapokat a Monarchia kényes külpolitikai helyzetére, Olaszország magatartását nem kommentálhatták. És valóban Olaszországgal foglalkozó írásokat csak 1916-ban találunk a lapokban, de abban az évben túlnyomó többségben csak ezzel foglalkoztak. A honvédelmi miniszter azt akarta, hogy a jól felkészült katonai szakértőket osszanak be cenzornak, hogy ki tudják szűrni a hadi érdekeket sértő közleményeket, még akkor is, ha a civil ügyészek átengedik az írást. 1916-ban élesedett a tilalmak hangja. Tilos volt írni az élelmiszerhiányról, a tüntetésekről, zavargásokról, pacifista cikkeket nem közölhettek. A lapoknak az országgyűlési kommentárjukat is előre be kellett mutatni. Egyre többet törölt a cenzúra. Például a Népszava 1916. November 11-i számának az első oldala teljesen üres, csak a szalagcím maradt meg „I. Ferenc József meghalt”. A cenzúrázott cikkek helyét üresen hagyták, de ezek így sokkal többet mondtak. Ezért előírták a cenzoroknak, hogy egyes mondatrészeket, jelzőket önmagukban ne töröljenek, az egész bekezdést, vagy cikket kell törölni. Később megtiltották az üresen hagyott oldalakat és a megmaradt szalagcímeket is, helyüket mással kellett pótolni. Semmilyen formában nem lehetett utalni a cenzúra jelenlétére. Persze a lapoknak is voltak eszközei igaz nem olyan sok. A cenzúra által törölt helyekre gyakran oda írták: itt a cenzúra egy cikkünket törölte, vagy x sort a cenzúra törölt. Ez megtorlásokat vont maga után. A Népszavát kitiltották a laktanyákból. Nem csak ezt a lapot, hanem sok más lapot is hosszabb rövidebb időre kitiltottak a frontról. A cenzúrát végül is, noha az még próbálkozott szerepe megtartásával, az őszirózsás forradalom törölte el.

 Külföldön sem volt más a helyzet, Franciaországban tiltották minden olyan cikk megjelenését, ami az ellenséget jó színben tünteti fel. Oroszország 1915. Augusztus 8-án olyan listát hozott nyilvánosságra, amin 29 olyan téma szerepelt, ami a cenzúra hatáskörébe tartozott. A monarchia is arra törekedett, hogy a sajtót, az ország politikai közvéleményét az irányítása alá vonja.

A fiatal magyar újságírás ekkor szinte azonos a fiatal magyar irodalommal is. Ez rányomta a bélyegét a haditudósításokra is. A háború ezeket az embereket művészi fejlődésük különböző korszakaiban érte utól. Kevesen voltak közöttük azok, akik nem akartak mást csak elmondani a látottakat. Sokan vádolták őket, hogy nem csak tudósítanak a háborúról, hanem irányítani is akarják. Ez az elgondolás nem volt teljesen alaptalan, de irányítani azért nem akarták a háborút, nem is tudták volna, ha csak azt nézzük meg, hogy ezek a tudósítások hogyan készültek és a cenzúra mennyire leszabályozta őket.