AMIRE EGY HADITUDÓSÍTÓ EMLÉKSZIK

Vészi Margit

Mint haditudósító beutazta szinte egész Európát a háború első éveiben. A későbbiekben nem igazán lehet rá mondani azt, hogy haditudósító, inkább csak azt, hogy tudósító, illetve újságíró, mert elég távol került a harcoktól. A háború alatti években szerzett élményeiről két könyvében számol be.

„A világháború első napja Berlinben…a hadi állapot kihirdetése utáni este négyszázezer ember állja körül a császári palotát…őrjöngő, reszketve felsivalkodó, artikulátlanul feltörő ordítás harsan fel, lenn a homályban hullámoznak a lobogó kendők, kalapok…az ember tenger felett két tarkán lobogó folt a fekete-fehér-piros porosz színek és egy piros-fehér-zöld lobogó…temérdek exisztencia gyökerében megtámadva, gyárak, áruházak alkalmazottaik háromötöd részét kénytelenek elbocsátani, hány becsületes nagy tekintélyű üzletember lett öngyilkossá az utolsó napokban, s mégis, mégis nincs aki a háború ellen fordulna.”[1] A kezdeti nagy kavarodásban mindenféle hírek keringtek össze vissza.

„Kessel tábornok magához kérette a sajtót és szeretetre méltóan kérte a segítségét az eljövendő nehéz időkben. A hadiállapot- parancsban amúgy is szigorú büntetés fenyegeti a hamis vagy meg nem engedett hírek közlőit. Minthogy a külföldi sürgönyök és levele nem érkeznek meg, a legfantasztikusabb hírek kerülnek, … igaz tiszavirág élettel csupán, a közönség körébe… a tegnapi esti órákban híre járt, hogy a trónörököst lelőtte egy orosz, mások szerint egy automobil szerencsétlenségnek esett áldozatul.”[2]

Volt ahol már szinte nem is volt szenzáció, hogy ki kinek üzent hadat. „egy jellemző apróság: valaki, aki bejáratos a hadügyminisztériumba, beszéli, hogy a hadüzenet napján a hivatalos közlések táblájára kiakasztottak egy hírt: Oroszország háborút üzent. Következő napon: Franciaország háborút üzent. Harmadnap már nyomtatott blankette függött a helyükön, melynek szövege csupán ennyi volt: ………hadüzent. A hadat üzenő országok nevét egyszerűen elébe írták ceruzával, egymás alá, szép rendben, amint beérkezetek.”[3]

Amikor megkapta a szükséges papírokat arról, hogy haditudósító, elutazott a cattaroi öbölbe, ahol arra volt kíváncsi, hogy igaz-e, amit az „entente sajtó” írt a nagy pusztításokról. „ Meggyőződhetik majd saját szemével ezeknek a híreknek az alaposságáról- mondja az a magas rangú tiszt, akit a legfőbb rendelkező (katonai rangokat tilos kiírnom), aki végtelen szeretetre méltósággal volt kegyes fogadni, kalauzolásommal, illetőleg kirándulásaim szervezésével megbízott.”[4] Tehát bőven a frontvonal mögött „kirándulgat” kísérőjével, aki nagyon vigyáz rá. Megmutatják neki a helyszíneket, és elmesélik, hogy mi történt azon a helyen jó pár nappal vagy héttel korábban. Mire ő a csaták helyszínére ért a hadsereg már rég elvonult onnan jó messzire és „fel is takarított maga után”. Volt olyan hely, ahová több mint egy hónappal azután ért oda, hogy a csapatok elvonultak. (Egy hónapos” friss” híreket küldött haza? – a szerző-) Csak azokat az információkat hallhatta, amelyeket az „idegenvezető” elmondott neki. De nem írhatott le sok mindent, a könyvben is csak úgy emleget sok dolgot, hogy c-i tábor, l-i város, x repülőtér, stb. Teljesen olyan volt, mint amikor az ember befizet egy külföldi társas utazásra.

A cattaro-i öbölben: legelőször a franciák által el nem talált világítótornyot nézi meg. „A divíziókommandó különleges engedélyével fotografálnom is szabad; a sziklákat, benne a gránátok helyével”[5] „A bombázott Cattaroba visz ma utunk, komoly veszedelmeknek leszünk ma kitéve, nagyszerű érdekes eseményeket fogunk megélni! Valamint, amit egy civil, de főképpen újságíró még nem láthatott, s amit a katonai hatóság szíves bizalma látnunk enged ma… amikor a szálloda kis szobájában a gyertyát elfújtam, hatalmas dördülés rázza meg a házat, s fölöttünk végig sivít a félelmetesen panaszos üvöltés, aztán a robbanás távoli durranása. Pár perc múlva felelni fog az ellenség- megvárjam-e vagy aludjam? Olyan fáradt vagyok, -és hiszem holnap elég lövést fogunk hallani.”[6]

1915 április végén a „háborús Svájcba” megy, ahol azt látja, ahogyan a boltban a különféle nemzetközi újságok megférnek egymás mellett, úgy az ellenség is.  „A kisvárosban egymáshoz nagyon közel szorult diplomata társaság ízléssel törődött bele a nehéz helyzetbe. Új szükség törvények keletkezet egészen maguktól. Például a diplomaták közös teniszpályáján páros napokon az egyik, páratlan napokon a másik hadviselő csoport követségei játszanak. Az persze csak természetes, hogy a mieink ötölnek, ha „entente napon” szakad az eső és viszont az „ellenség” izgatottan tanulmányozza a barométert, hogy „alliance-éknak” szép idő jut-e? A legjobb dolguk a neutrális diplomatáknak van, akik minden nap játszhatnak.”[7]

Vész Margit működése, mint egy személyes sajtóhadiszállás. „Esténként, ha az utolsó postahajó meghozza az olasz lapokat, siet a postára a sok külföldi újságíró. A félhomályos helységben, asztalok mellett, fali polcoknál dolgozunk, írjuk a sürgönyöket- nagyobb részt idősebb Berlini, német, osztrák kollégák. Ha egymás között vagyunk, egy-egy erélyes káromkodás valamelyik asztal felől jelzi, hogy az olasz lapokban újabb szemérmetlen hazugságot fedezet fel.”[8] –Lugano; 1915 augusztus 9. Együtt utaztak egy csapattal és éjszakára egy "c" kunyhóban szállásolták el magukat. „Száz katona van lenn, száznak a padláson a helye; felkapaszkodom magam is a fahágcsón és elfoglalom ünnepélyesen a „sajtóhadiszállást”, pár maroknyi szalmát a többiek mellett.”[9] Ekkor érintkezett leginkább a katonákkal, amikor együtt ment velük és együtt aludt velük. Átélhetett egy napot a katonák front mögötti életéből, mert leginkább falvakban és városokban szállodákban aludt.

Az olasz hegyekben valahol: földalatti barlanglakásaik előtt ülve kártyázik, maga faragta figurákkal tarka sakktáblán a legénység: vasárnap van. Pirosra égett, egészséges, szakállas orcáik jókedvűen ragyognak- felállnak, szalutálnak, utánunk néznek, aztán belemerülnek újra a játékba. … Idelenn a Tiroli gránicokon, ahol sziklabástyájuk alját hiába elfolyt…friss fiatal olasz vér festi vörösre, megtermett pár nap alatt, egy új tökéletes ember típus: a hegyi ember, a zergekatona típusa. Ez soha el nem képzelt elemi erejű, természet átformáló, gyökereket szakító és teremtő, mai idő olyan gyorsasággal vitte végig embereit átváltozó folyamatokon, amilyenre eddig nem láttunk példát. Van ezen a vidéken egynéhány tartalékos tiszt, ügyvédek, mérnökök. Nagyrészük sohasem részesült katonai kiképzésben mégis csodával határos, amit véghez visznek: kötélen kúszva támadnak rohammal ellenséges sziklacsúcsokat, kőpárkányokon csúszva fognak el négyszeres túlerőt. … egyik sziklaerődünkben mélyen a kövek alatt találkoztam egy tüzér hadnaggyal…milyen szeretettel mutogatja az ütegek fölé épített zöldséges kertjét…földalatti ólakban szaporodó baromfi tenyészetét.[10]

A további élményeit az Útközben című könyvében foglalja össze. De ez a kötet már nem igazán a front közeli élményeiről szól.  A legelső fejezet például a macskájáról szól, hogy vajon mit gondolhat a macska a háborúról, a hajón való utazásról. Végül is nem foglal állást sem a háború mellett sem ellen. Azután részletezi, hogy hogyan jutott át a határon, leírja részletesen a vámvizsgálatot. Hollandiában sok időt tölt a kikötőben. Egyszer lemerül egy tenger alatt járóval. Ezzel kapcsolatban a „csőkígyókról” beszél és, hogy látott egy medúzát, de nem írja, hogy pontosan hol is van. Azt írja, hogy a hajósok, akikkel vacsorázni szokott, azt mesélték, hogy mielőtt elsüllyesztenek egy hajót, átmennek a másik hajóra és közlik, hogy elfogják süllyeszteni ezt a hajót és az utasok hagyják el, mit azok meg is tesznek.

1916-ban ismét a Cattaro-i öbölben van, ahol elmegy halászni egy emberrel, de nem fognak semmit. Majd Erdélybe utazik és onnan tovább Stockholmba. Itt találkozik először az „ellenséggel”- két régi orosz újságíró barátjával. Stockholmban ül és várja, hogy tudósíthasson a béketárgyalásokról. Minden nap bemegy a minisztériumba hírekért, mellé telefonon kapja orosz barátaitól a friss, alig 10-12 napos híreket. Nagyon sokat ír arról, hogy milyenek a svédek és hogyan élnek: mindenhol van telefon, kettő is, az emberek nem tolonganak a villamoson, a kalauz figyel az emberekre a le és fel szállásnál, hogy ne essen baja senkinek, nehogy rosszul lépjenek le. Az is kiderül, hogy nálunk már akkor is „tömegnyomor” és lökdösődés volt a villamoson. Böngészte a svéd lapokat és két hónap alatt csak egy zsebelést talált. „A háború miatt nem kapni semmit” -mondják közben meg roskadozik az asztal a friss déli gyümölcstől. Mindent meg kell szorozni hárommal vásárlás alkalmával, mert 3 magyar korona és egy svédet. - írja Vész Margit. V. Gusztáv svéd király fogadja Vészi Margitot és röviden válaszol néhány kérdésére. Találkozik a feleségével és családjával is. Díjazzák, hogy Margit megtanult svédül és értékelik a svédekről írt cikkeit is.

1917-ben ismét visszatért Olaszországba. A könyv végén még leír egy légibombázást. Így hangzik: A velencei síkság, november 22. „Diaz tábornok Úr ön szíves volt hivatalosan jelenteni, hogy repülőik két éjszakán át sikeresen bombázták a Piave- menti katonai intézményeket… engedje meg, hogy egy szerény szemtanú felvilágosítsa arról: milyen erdménnyel járt voltaképpen ez a „nagy sikerű” akció. A dolog ugyanis így történt: beesteledett a Piave partján és a parancsnokság épültében, egy régi kicsiny majorban, hol napok óta tanyázom Leonhard Alfréd és Franyó Zoltán kollégáimmal, nyugovóra tért mindenki… a legénység elhelyezkedett a szalmában a földszinten… egyszerre belevágott a halántékomba egy sohasem képzelt rettentő csattanás. Azután még egy, mintha a villám beütött volna és még három mindig szörnyűbb.- minden tagomban éreztem és belém nyilallott: a házat bombázzák! Gránátok? Az ellenség belövi magát?- ennek folytatása lesz: menekülni kellene, - dideregve feltápászkodom kemény fekhelyemről… egy nagy olasz repülőgép hirtelen felbukkant felettünk és fényszóróval egy másodpercre bevillantott…és öt nehéz bombát dobott le: kettőt az ablakom alatt, hármat a túlsó oldalon. Semmi baj nem történt, még csak a sok kocsi közül sem ment tönkre egy is. Mindenki lefeküdt és higgye el tábornok úr: a „sikerrel bombázott parancsnokágon” azon az éjszakán mélyen és nyugodtan aludt tovább mindenki.”[11]

Igazából sosem került igazán közel a lövészárkokhoz vagy a harcoló katonákhoz, úgy, mint például Mednyánszky, akik nem egyszer a lövészárok mellett ülve rajzolt. Bóklászott Európában (Olaszország, Svájc, Franciaország és Németország között), de frontvonalakat nem igazán közelítette meg. Ebből az időből a nevével ellátott tudósításokat nem igazán találunk az újságokban. A háború vége felé pedig Stockholmból tudósított, de már inkább, mint tudósító és nem haditudósító.