Sajtó ellenőrzés a XVIII. század végén és a XIX. század elején

Híres cenzúra rendeletek

A cenzúra gyakorlatilag egyidős a röpívekkel, hírlapokkal. Mindig is létezett; csak hol szigorított rajta az uralkodó hatalom, hol lazábbra fogta a gyeplőt. Még mielőtt megadták volna egy lapnak a kiadói engedélyt, már cenzúrához kötötték a megjelenést. A kezdeti hírlapirodalom cenzúrájának szigora is az uralkodótól és a politikai-hadi helyzettől függött csak úgy, mint a későbbi korokban. Mint a sakkban, minden lépés után jön az ellenlépés a sajtó és a cenzúra harcában sem volt ez másként. Az írók, szerkesztők, kiadók mindig igyekeztek megtalálni az úgynevezett kiskapukat, hogy elmondhassák véleményüket, tájékoztathassák olvasóikat.

Az első cenzúra hivatalt Berthold mainzi választó fejedelem állította fel szűkebb tartományában 1486-ban.¹ Az első cenzúra rendelkezések szerint már súlyos pénzbírsággal sújtották azokat, akik bármilyen könyvet előzetes engedély nélkül mertek kinyomtatni. De ugyan így büntették azokat is, akik tiltott könyveket olvastak vagy terjesztettek.

Olaszországban a XV. századtól a pápák adtak ki bullákat a cenzúrára vonatkozóan.  VIII. Ince pápa az 1487-ben kiadott bullájában minden nyomdászt arra kötelez, hogy a hozzá kerülő kéziratokat nyomtatás előtt egyházi cenzúrának nyújtsa be² VI. Sándor pápa 1501-ben kiadott bullájával szintén megerősítette elődje rendeletét. 1515-ban X. Leo, bevezette az előzetes egyházi cenzúrát. VI. Pál pápa pedig listát adott ki a tiltott könyvekről. A pápák bullái főleg a könyvekre és Biblia sokszorosításokra vonatkoztak; ezeket is vallási illetve erkölcsi szempontból vizsgálták leginkább. A XVI. századtól a német császárok is követték Olaszország példáját. II. Rudolf 1584-ben kiadott rendeletével³ a könyvnyomtatás királyi privilégium lett. II. Ferdinánd a cenzúrát az egyetemekre bízta, mert azok akkor a jezsuiták kezében voltak. III. Károly pedig elrendelte, hogy nyomdákat csak ott lehet felállítani, ahol egyetem van.

A kezdeti ellenőrzést az uralkodókhoz és az egyházhoz lehet kötni. A röpívek időszakában még nem beszélhetünk politikai hírlapokról, mivel ezek kiadása leginkább egy-egy hadieseményhez kapcsolódtak és az óriási információhiányon próbáltak segíteni. Nem is volt akkora nyilvánosságuk, mint a későbbi időszaki lapoknak. Tekintettel arra, hogy akkoriban ezek voltak az egyetlen „hiteles” írott hírek, hatalmas befolyással bírtak azokban a körökben, ahová eljutottak.

Mária Terézia és II. József kevésbé volt szigorú a hírlapok szabályozása tekintetében.⁴ Támogatták a lapindítási kérelmeket is. Mária Terézia 1772. március 23-i cenzúra rendelete „minden nyomdát a pozsonyi könyvvizsgáló bizottság felügyelete alá helyezett, s minden nyomtatvány megjelenését állami engedélyhez kötött. A legfőbb ellenőrzést a bécsi cenzúra veszi át, amelynek döntései a magyar hatóságok álláspontjával szemben is érvényesülnek. A cenzúra legfőbb vezetője Bécsben 1760-tól Von Swieten, Mária Terézia felvilágosult szellemű tanácsadója volt.⁵ A hazai cenzúra ügyekben a Helytartó Tanács egyházi bizottsága döntött, amelynek elnöke az esztergomi érsek volt. Cenzorai pedig főleg jezsuitákból álltak. Mária Terézia uralkodása alatt indult el az a folyamat, amelynek során a cenzúrai feladatokat az egyház kezéből fokozatosan áttették az állami hivatalokhoz. 1764-től egyetlen jezsuita sem volt már tagja a cenzúra bizottságnak⁶ Amíg a könyvcenzúra egyszeri ellenőrzést jelentett, addig a sajtó ellenőrzés állandóan változó igényeket támasztott mind a cenzorok, mind a kiadók részére. „A hírlapcenzor nemcsak azt rendeli el, hogy mit nem szabad megírni, hanem az is, hogy miről kell okvetlenül írni”⁷

II. József 1781. június 11-i cenzúra rendelete⁸  „Ő felsége legmagasabb feladatának találta, a könyvvizsgálat eddigi módján változtatni, hogy azt jövőre könnyebbé és egyszerűbbé tegye. E célból rendeli, hogy ezentúl … csak egy Bécsben működő könyvvizsgáló-főbizottság (Bücher-Zensur-Hauptkommission) álljon fenn … az eddigi könyvvizsgáló bizottságok (Zensur-Kommissionen) az egyes tartományokban feloszlattatnak, csupán egy-egy könyvvizsgáló-hivatal (Bücher-Revisions-Amt) tartatik fenn minden tartományban. … Minden ellen, mai erkölcstelenséget és ronda szószátyárságot tartalmaz, amiből tanulság és okulás soha nem meríthető, szigorúnak kell lenni; annál elnézőbben azonban minden munka iránt, amelyben tudomány, ismeretek és tisztességes elvek foglaltatnak. Munkák, melyek a katolikus és gyakran a keresztyén vallást rendszeresen ostromolják, éppoly kevéssé tűrhetők, mint azok, melyek … a szent vallást a nyilvánosság előtt gúny és nevetség tárgyává teszik.  …  Bírálatok, hacsak nem gúnyiratok, bárkit érjenek is az ország fejedelmétől az utolsóig, különösen akkor, ha a szerző a maga nevét ki nyomtatja s ez által a dolog valódisága felől jótállást vállal magára, - nem tilthatók el, mert minden igazságszerető embernek örülnie kell, ha az igazság ezen úton tudomásra jut. Egész munkák, időszaki iratok – föltéve, hogy hasznos dolgokat is tartalmaznak, - egyes botrányos kifejezések miatt nem tilthatók el. … Ami ez egyes tartományokban nyomtatásra szán dolgozatok kiadását illeti, minden valamirevaló munka, mely a tudományra és a vallásra lényeges befolyással van, jóváhagyás végett a bécsi cenzúra elé terjesztendő, … valamely, a tárgy körül szakavatott tudós, tanár, világi vagy egyházi felsőség bizonyítványával és névaláírásával látandó el, hogy semmi olyast nem tartalmaz, ami a vallással, a jó erkölccsel és az országos törvényekkel ellenkeznék, s ehhez képest az országos törvénynek megfelel. Azonban mindenkinek, aki az eltiltás által netán sértve érezné magát, szabadságában áll, saját költségére, a munka kérdéses részét revízió végett a könyvvizsgáló-bizottság elé terjeszteni. Ami a hirdetéseket, újságokat , imádságokat, stb. illeti, ezek az egyes országos hatóságok mellett fennálló s cenzúra ügyekben referáló tanács által csak rövid úton vizsgálandók meg; ugyanez a tanács ügyel fel arra, hogy az imádságok az egyház valódi szellemében legyenek írva, s ugyan ez adja ki az »imprimatur«-t. Miután külföldről az örökös tartományokba behozott és beeresztett könyvek utánnyomása meg van engedve, … »reimprimatur« engedélyzés minden korlátozás nélkül az egyes országos hatóságokat illeti meg.  … minden oly munka, mely Bécsbe bebocsátástnyer, … további akadályoknak n e legyen kitéve, eme hármas megjelölés által »admittitur«, »permittitur«, »toleratur« … oly munka melynek utánnyomása minden gondolkozás nélkül megengedhető, …”⁹

A cenzúra központosítási törekvései főleg a könyvek kiadását érintették, a hírlapok ellenőrzését meghagyta helyi szinten. Egy másik rendelete értelmében az előzetes cenzori engedély nélkül kiadott lapok 6-12, de akár 24 dukátos büntetést is kaphattak. Később ez az összeg felment 100-ra.¹⁰ 1781-ben az egyik lap egy népszámlálás után a lakosságra vonatkozó statisztikai adatokat tett közzé, ezért II. József megtiltotta az állam belső erejére vonatkozó adatok közlését¹¹

1789. Június 10-én bevezették az újságbélyeget, amely egy fajta adó volt a sajtónak és ezzel plusz költséget jelentett a kiadóknak, így azok előfizetőink száma csökkent.¹² Továbbá nem lehetett az uralkodót, a vallást, az államot vagy a jó erkölcsöt sértő dolgokról írni. A legtöbb forrás II. József cenzúra szabályozását, az őt követő uralkodókhoz képest enyhének ítélek, mivel kezdetben a tudományos folyóiratokat nem engedte betiltani. Kókay, A magyar hírlap- és folyóiratirodalom kezdetei című munkájában azonban részletesen bemutatja, a cenzori tevékenység szorgalmas és aprólékos munkáját.

II. József halála után a kancellária a bécsi magyar újságok számára kidolgozott egy utasítást, amely a következőket tartalmazta: az újságok csak olyan híreket tartalmazhatnak, melyeket mindenki tudhat, kerülni kell mindent, ami bizalmatlanságot, félelmet, gyanakvást kelthet. Kiváltképpen tilos az újságírónak egyéni véleménynyilvánításaival kísérni a híreket, mert ez a közönségben, de kivált az egyszerűbb emberekben kedvezőtlen hatást kelthet. A belföldi hírekben kerüljék mindazt, ami a kormány intézkedéseit a közönség szemében kisebbítené, az engedelmességre káros hatással lehetne és csökkentené az uralkodó személye iránti tiszteletet. Semmilyen közlemény, mely ellenállásra, nyugtalanságra, lázadásra vezethetne, meg nem tűrhető. Ily események nagy óvatossággal kezelendők a parasztság miatt. Az országgyűlésről semmit sem szabad elsietve közölni, de főleg ne merjen az újságíró, arról elmélkedni. A feltűnést keltő beszédeket ne közöljék, a közölhető beszédek szövegét az országgyűlési naplóból merítsék. Az államvallást sértő híradást közölni nem szabad, általában pedig kerülni kell mindent, ami a felekezetek között ellentéteket szítja. Más országok forradalmairól, de kiváltképpen a németalföldi zavargásokról csak a Wiener Zeitung híreit szabad közölni.¹³

II. Lipót az 1790. augusztus 6-i cenzúra rendelettel¹⁴ azonban már bőkezűbben bánt a megszorító intézkedésekkel. Ennek értelmében nem lehetet félelmet, gyanút vagy bizalmatlanságot keltő hírt közölni. „Mellőzni kell minden olyan közleményt, mely a kormány tekintélyét vagy a fejedelem iránt tartozó tiszteletet és hűséget csorbítaná, hogy az itt-ott előforduló paraszt-mozgalmakat vagy a földesurak elleni zavargást, vagy a kedélyt ingerlő országgyűlési beszédeket el kell hallgatni, valamint a vallási gyűlölséget ébresztő tudósításokat, végre a külföldi forradalmi mozgalmakról csak azokat szabad közölni, amik a bécsi német újságokban megjelentek.”¹⁵ Ugyanennek a rendeletnek a szövege Kosáry szerint: „… el kell hallgatni a parasztmozgalmakat, az erélyesebb országgyűlési beszédeket, a külföldi forradalmi eseményekről csak annyit szabad közölni, amennyit a hivatalos Wiener Zeitung közöl.”¹⁶ Ugyanennek a rendeletnek egy másik részlete Pajkossy Gábor szerint. „… minden olyan könyvet és munkácskát, amely a vallásra és az államra sérelmes és ártalmas, végül bármit tartalmaz, ami ellentétes a jó erkölcsökkel, vissza kell utasítani … mivel az államban a köznyugalom megőrzése a legfőbb törekvés, mindazt, ami azt megzavarja, tévejgést, egyenetlenséget és meghasonlást idéz vagy idézhet elő … ártalmasnak és közbékével ellentétesnek kell tekinteni, következés képpen ilyen tartalmú könyvek és röpívek … tiltassanak el. … a kinevezett könyvvizsgálóknak, azt parancsolják meg külön és szigorúan, hogy a lehető legalaposabban tartsák magukat a könyvek vizsgálatáról kiadott szabályrendeletekhez …”¹⁷

II. Lipót és Pálffy leveléből kiderül, hogy a cenzor felelőssége, ha nem engedélyezett hír jut át illetve, hogy voltak olyan hírek, amelyek közlését a bécsi lapoknak engedélyezték a magyar lapoknak viszont nem.¹⁸ II. Lipót uralkodása alatt a cenzúra és a vámhivatalok különös figyelmet fordítottak a külföldről érkező lapok és könyvek ellenőrzésére; munkájukba a rendőrség is bekacsolódott.¹⁹ E tekintetben nem csak a külföldről magán személyeknek érkező csomagokat, postákat és könyvkereskedőket ellenőrizték, hanem a kávéházakat is, ahol a vendégek nyilvánosan olvashatták a kávéház által előfizetett lapokat.

I. Ferenc 1795. február 25-i általános könyvvizsgálati rendelete nem csak a könyvekre, hanem minden nyomtatott termékre kiterjedt. A rendelet értelmében a könyvárusoknál és magán személyeknél lévő tiltott könyveket elkobozhatták és 50 forint pénzbüntetésre ítélték, fizetésképtelenség esetén börtönbüntetést és testi fenyítést szabtak ki. A cenzorok által „imprimtur” jelzéssel ellátott termékeket lehetett csak kinyomtatni. A „omissis deletis” jelzésű példányokat a kéziratban törölt szavak és helyek kihagyásával lehetett kiadni.²⁰ 1803-ban un. recenzúráló bizottságot állítottak fel Bécsben, amely a II. József ideje alatt megengedett könyveket vizsgálta felül. A rá következő évtől pedig külföldről érkező könyvet tartalmazó csomagot fel kellett bontani és átvizsgálni. Csak ezután lehetett továbbítani a könyveket a címzettnek. Az 1804. március 4-i 2703. számú Helytartó Tanács rendelete alapján meghatározták azokat a külföldi lapokat, amelyeket nem lehet olvasni.²¹ A rendelet hatálya a külföldi követekre, diplomatákra, tábornokokra és a legfőbb udvari méltóságokra azonban nem terjedt ki.²² Később ez alól a tilalom alól a német újságok mentesültek.

Az első, 1804-es lista 108 megengedett hírlapot tartalmazott, amelyek között 7 francia, 6 angol és olasz, 2 lengyel 1 magyar, 2 cseh és 84 német volt. Ezenkívül megszabta, hogy melyiket lehet egész vagy fél évre előfizetni. A posta ezeket természetesen nem a megérkezés napján továbbította az előfizetőnek, mert a cenzor az előzetes cenzúra értelmében még átolvasta őket. A megrendelhető hírlapok jegyzékét minden évben kiadta a kancellária. 1814-ben 101, 1818-ban 121 és 1822-ben 107 lap előfizetését engedélyezték.²³

A cenzorok szeme mindent észrevett és a tolluk vastagon fogott, hiszen az ellenőrzésükön átcsúszott hírekért őket vonták felelősségre. A hírlapok szerkesztői sokat panaszkodtak a cenzúra szigora miatt és süket fülekre találva elkezdték keresni az úgynevezett kiskapukat. Amíg nem volt egységes cenzori vizsgálat addig az írók és szerkesztők gyakran éltek azzal a lehetőséggel, hogy ha a bécsi cenzor elutasította az írásokat, azt elküldték Kassára, Pozsonyba vagy Székesfehérvárra. Így előfordulhatott, hogy egy elutasított írást egy másik cenzor engedélyezett.

Az 1810-1820-as években az ellenőrzés szigorodása keretében megtiltották a külföldi sajtótermékek híreinek a közlését, illetve magukat a külföldi könyvek és hírlapok terjesztését. Megtagadták a külföldre szóló útlevelek kiadását, még a hallgatók sem juthattak ki a külföldi egyetemekre. „1816-ban … a közönség jókedvének megóvása érdekében, az újságokból, röpiratokból törölni kell a drágaságot felemlítő vagy azzal foglalkozó cikkeket, mert »azok csupán az emberek lehangolását és a közönség aggasztását eredményezik«”²⁴ 1820-ban a külföldi politikai lapok után a tudományos lapokat kitiltották az országból, és még éberebben figyeltek a cenzorok.²⁵