FESTŐECSET, FOTÓ ÉS FILM AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN

FESTŐK A HÁBORÚBAN

A hadifestőket eleinte a sajtóhadiszállásra osztották be. Az elején mindenki együtt utazott, de ahogy nőtt a hírigény kisebb csoportokra bontották őket, minden csoporthoz tartozott egy képzőművész. De ez sem volt megoldás, mert a gyors hírlapírás és az elmélyült, szemlélődő képzőművészet nem fért össze. Így szétválasztották őket, és a hadifestőket különböző szintű katonai parancsnokságokra osztották be. Innen kezdve minden hadköteles művészt hadifestőnek vonultattak be. Az átlagosnál valamivel jobb ellátásban részesültek, de kéthetente a bécsi Hadilevéltárnak egy- egy alkotást kellett küldeni, amelyekből zsűrizés után kiállításokat rendeztek. Magyarországon az első ilyen kiállítás a Nemzeti Szalonban volt 1916. Január 6-án, 51 művész 802 alkotásával. A nem hadköteles művészek művész kolónián laktak a hadszínterek közelében, biztonságos helyeken. Itt sokszor vendég művészek is megjelentek. Az idős báró Mednyánszky László több száz képet készített a frontvonalon. Nem ritkán a lövészárkokkal szemben üldögélve dolgozott, amin az olasz katonák annyira meglepődtek, hogy nem is lőttek rá.

FÉNYKÉPEZÉS, FILMEZÉS

Az első világháborúban már feltűnően sok fényképész szolgált a haditudósítók között, annak ellenére, hogy a foto-illusztrációkat sehol sem használták szívesen. A hadifestőket sokkal jobban elfogadták, noha az olvasóközönség már inkább a fényképeket igényelte volna. Ennek ellenére mégis sok fényképész öltött egyenruhát és ment a frontra, de az olvasóközönség semmit sem látott a háború valódi arcából. Nem láttak olyan képeket, hogy hogyan halnak meg az emberek, mert akkor a halált csak hősi halál formájában lehetett megörökíteni. A nyilvánosságra hozott képeken soha nem lehetett olyan katonát látni, akik az iszapban lelték volna halálukat, vagy a gáztól vakultak meg vagy ha véletlenül mégis előkerült egy-egy ilyen kép azokon az ellenség katonáit lehetett látni.  A tömegsajtóban, de még inkább a propaganda-levelező lapokon úgy ábrázolták a háborút, mintha a katonák csak piknikezni mentek volna. Ha mégis a háború borzalmait akarták ábrázolni, akkor tönkre mentágyúkat, kilőtt hüvelyeket és rommá lőtt épületeket mutattak be. Az első világháborús képek többsége hangulatos csoport kép, a katonák életéről szóló zsánerkép, vagy a csata előtti és utáni tájképek, hiszen ahogyan máshol sem, Magyarországon sem volt még szokás támadás vagy akció közben felvételeket készíteni. A napilapokban elvétve jelent meg csak egy katona portré. A legtöbb háborús fotót a Vasárnapi Újság és az Érdekes Újság közölte. Az Érdekes Újságban szinte nem is volt háborúval foglalkozó cikk. Csak rengeteg kép, egy-egy novella, és hirdetés. A lap rendszeresen írt ki fotó pályázatot így nagyon sok harctéri fotó jelent meg a lapban. Az elején a lap munkatársának képei jelentek meg nagy többségben, de nyilván a háború időbeli haladásával visszatért a hátországba, mert már nem nagyon közölték képeit. Inkább olyan pályamunkákat közöltek, amiket a harctéren lévő katonák készítettek. Ezek viszont szinte kivétel nélkül az arcvonal mögötti életet mutatják be.

A filmkészítés a század elején még gyerek cipőben járt, de a monarchia már ezt a technikát is alkalmazta a háborús propagandában. Mintegy 100-120 m terjedelemben készültek propaganda filmek, többek között az isonzói csatáról, az Osztrák-Magyar Monarchia hadifogoly táborairól, és a breszt-litovszki béketárgyalásokról. Magyarországon az első híradó filmet a Lumiere cég készítette 1896-ban. (Arról szólt, hogy I. Ferenc József megnyitotta a milleneumi kiállítást, és felkereste műtermében Munkácsi Mihályt.) A háború idejére a film kedvelt médiummá vált annak ellenére, hogy lassúsága miatt csak dokumentáló és propagandisztikus oldalát hasznosították. Az első magyar filmhíradót Kinoriport címmel 1913-ban vetítették a mozik, de filmfelvételek rögzítették 1919-ben a tanácsköztársaság eseményeit is. A filmek csak későbbi években indultak igazán be Magyarországon.